Amelyben Madzag és Pamacs elkergeti az esőfelhőt,
és a végén mégis meg kell fürdeniük
Kutyamama hajnalban elment a gazdával valami fontos dolgot elintézni. Nem volt baj. A kerítés tetején ott őrködött a kakas. Az udvarban ott futkározott Mirci és Mörci, a két csíkosszőrű kismacska. Sami kacsa is előtotyogott a tizenhat ikerkacsáival. Egyszóval Madzagnak és pamacsnak megvolt a szokásos mulatsága.
A nap sütött. Egyre melegebben sütött. Mindenki boldog volt. Mindenki örült. Ám egyszerre csak, honnan, honnan nem, előkeveredett az égen egy hatalmas sötét esőfelhő, és sírni kezdett.
Előszőr roppant óvatosan, majd egyre hevesebben. Az állatok elmenekülte előle. Ki-ki a házába. A kakas és a tyúkok a csirkeólba. Samu kacsáék a kacsaólba. Mirci és Mörci a gazda házába. Madzag és Pamacs pedig természetesen a puliházba.
Ültek, ültek, és várakoztak. Az esőfelhő pedig sírt, és sírt, szakadatlanul.
-Csak jönne már a kutyamama. – mondta Pamacs.
-És zavarná el az esőfelhőt. – tette hozzá Madzag.
A két kiskutya ugyanis meg volt győződve, ha kutyamama mérgesen ráugrana arra az esőfelhőre, el is kergetné. Mert senki a világon nem tud olyan hangosan ugatni, mint ő. Vonyítani sem. Morogni sem. Acsarogni sem.
De kutyamama nem jött. Az eső pedig esett, esett. Már a talaj nem volt képes magába szívni, inni a vizet. Hatalmas tócsák villogtak az udvaron.
-Ha ketten egyszerre megugatjuk, talán tőlünk is megijed. – vélte Pamacs.
-Próbáljuk meg! – egyezett bele Madzag.
Nyomban el is kezdtek egyszerre ugatni. Ugattak. Vonyítottak. Morogtak. Acsarogtak. Egyre mérgesebben, és mérgesebben.
Már jó ideje művelték az esőfelhő – riogatást, amikor a gazdaasszony kikiáltott az ablakon:
Madzag! Pamacs! Mi ez az éktelen ricsajozás!? Nyughassatok!
Így hát lelapultak, és hallgattak. Hanem az eső mégis elállt. Az esőfelhő az égen odébb csusszant. Mögüle előbújt a nap.
– Sikerült! – vakkantották boldogan, és kifutottak a puliházból. Pamacs előre. Madzag utána.
Pamacs neki egyenesen az esőre előbújt csigának. Rálépett. A síkos csigaházról a talpa lecsúszott. Placcs! Belehengergetőzött az egyik hatalmas tócsába. A tócsa sáros vize pedig ráfröcskölődött Madzagra.
– Na! Bevizeztél! – ugrott volna Madzag Pamacsra mérgesen.
Ám a sárban ő is megcsúszott, és placcs, elterült. – Ez nem igazság! – tápászkodott fel.
Pamacs addigra már futott, futott. És ahogyan futott, futott, újabb és újabb tócsákba talpalt, ráfröccsentve a tócsák sáros vizét a nyomában haladó Madzagra és a napsütésre előbújt Mircire.
Mirci sebesen felugrott a veranda korlátjára a tócsaveszedelem elől, és türelmesen tisztogatni, nyalogatni kezdte a bepiszkolódott szőrét.
Madzag pedig beérve Pamacsot nekiugrott. Persze Pamacs sem hagyta magát. Védekezett. Így történt, hogy tizenháromszor megfordultak, meghempergődztek a sáros latyakban mire a gazdaasszony is előjött, és közéjük hajította a seprűjét.
Madzag és Pamacs vonyítva megiramodott a puliház felé. Ekkor nyílt a kertkapu. Befutott kutyamama. Belépett a gazda.
– Megállni! – állt a kutyamama a puliház elé. -Mit történt itt? – nézett végig a két sáros kiskutyán.
-Elkergettük az esőfelhőt. – felelték büszkén, boldogan.
– Még hogy ti kergettétek el! – méltatlankodott kutyamama. – Legfeljebb a szél vagy a nap. És hogyan néztek ki? Olyan sárosak vagytok, mint a kismalacok. Így akartok a házunkba bejönni? Indulás utánam! – Indult a hátsó kapuhoz.
Madzag és Pamacs bűntudatosan követte.
– világgá mentek? – kérdezte a veranda korlátján még mindig tisztálkodó Mirci.
Pamacs morrant egyet. Madzag meg se nyikkant.
Kutyamama kilépett a hátsó kapun. Elindult a kiserdő irányába.
Az úton itt is tócsák sötétlettek. Kutyamama gondosan kikerülte őket. A két kiskutya,
le- le maradozva, követte a példáját. Nagyon megszeppentek. Mit akarhat kutyamama?
Hová viszi őket? Ahogyan haladtak az úton, a patak mellett, már túlhaladták azt a patakrészt is, ahol Samu kacsáék szoktak úszkálni. Talán Mircinek van igaza? Világgá mennek? Vagy talán legalábbis a közelgő kiserdőben kell letölteniük az életüket?
Odaértek, ahol Mörci cica halászni szokott.
Itt kutyamama meg is állt. – Na, híresek! Most szépen megfürödtök. – mondta.
– A patakban? – kérdezte Pamacs.
– Csakis. – hangzott a felelete. – Vagy látsz te itt fürdőkádat?
– De ha bemegyünk a patakba, vizesebbek leszünk, mint most vagyunk! – Jajdult fel Madzag.
-Most sáros víz van a bundátokon. Ha megszáradna, a sár a bundátokba ragadna; ott maradna. A puliszőr könnyen összekoszolódik, összegubancolódik. A puliszőrre fokozott mértékben kell vigyázni. A patak vize majd lemossa rólatok a sarat, és ismét olyan szépek lesztek, mint voltatok.
Pamacs beledugta a lábát a patak vizébe. Nyomban vissza is húzta.
– Hideg!
De kutyamama kérlelhetetlen volt. Az orrával, zsupsz, és potty, belökte pamacsot a patakba.
Pamacs a négy lábával kalimpálni kezdett, és uram-fia, rájött, hogy így a víz felszínén marad. De hiszen ez nagyszerű játék!
-Ügyesen úszol! – dicsérte meg kutyamama.
– Én inkább nézem, hogy pamacs milyen ügyes.
– Madzag! Már megint gyáváskodsz!
– Mert engem nem tanítottál meg úszni.
– Nem vagy te embergyerek, akit külön be kell avatni az úszás fortélyába, mert e nélkül a vízben elmerül. Kutya vagy. A kutyákkal az úszás képessége vele születik.
Madzag hitte is, nem is. Kutyamama azonban, zsupsz, és platty, őt is belökte a patakba. Akár akarta akár nem, utánoznia kellet Pamacsot. És akárcsak Pamacs, ő is rájött, a négy lába mozgatásának a segítségével a víz felszínén marad. – Tudok! Mama! Én is tudok!
Annyira megörültek mind a ketten az új tudományuknak, hogy önfeledten tisztára fürödtek. Pamacs kis sem akart jönni a vízből. Kutyamamának a nyakánál fogva kellett kellet kiemelnie, kivinnie a partra.
Megrázták magukat. A víz lepergett a bundájukról. Az a kevés, ami rajtuk maradt, hazafelé, útközben a nap melegétől megszáradt. Fényes, tiszta szőrrel léptek be a hátsó kapun.
Mirci még mindig a veranda korlátján üldögélt.
– Látod milyen szép fényes a bundánk? – kiáltott fel neki Madzag nagy büszkén. – azért tiszta mert megfürödtünk a patakban.
Mirci laposat pislantott. – Ha akarnám én is megfürödhetnék.
– El ne hidd neki kisfiam. – súgta kutyamama. – A macskák irtóznak a víztől. Inkább a nyelvükkel tisztogatják magukat. Macskáknak ez a fürdés.
– Mörcinek is?
– Ő is macska, akárcsak Mirci.
– De Mörcivel együtt fogtunk halat a pataknál.
– De a vízbe ő sem merészkedett be.
– És ha én megtanítanám úszni?
– Nem hagyná. A macskák sohasem mennek be a patakba. Pedig a rokonaik, az oroszlánok és a tigrisek, kitűnően úsznak. Persze csak akkor, ha muszáj nekik.
– Akárcsak én. – mondta madzag. Mert szó, ami szó, nem volt rossz a patakban, de kinn a szárazon sokkal, de sokkal jobban érezte magát. Persze ha a sarat le kell mosni a bundáról, akkor muszáj megfürödni. Ha viszont nem volna sár, nem kellene. – Biztos vagy benne, hogy mi nem kergettük el az esőfelhőt?
-Biztos vagyok. – felelte kutyamama. – Felhőkergetéshez a kutyák nem értenek.
– Kár. Ha én felhőkergető kutya lennék, soha nem engedném annak az esőfelhőnek, hogy teletócsázza az udvarunkat.
– az szomorú lenne. Eső nélkül nem nőne a búza, rozs, kukorica, és így tovább. Riska tehén nem tudna legelni. A kakas és a tyúkok nem kaphatnának kukoricát. Kocamama sem. Samu kacsa nem jutna egy árva salátalevélhez sem. Arról nem is szólva, a gazdaasszony nem tudna kenyeret sütni, húslevet főzni; semmit se.
– Ilyen fontos a víz?
– A víz nagyon fontos, kisfiam. Nélküle nem lehetne sem enni sem inni, sem főzni sem tisztálkodni. Víz nélkül élet sem volna.
Madzag felpislantott az égre, ahol nyoma sem volt esőfelhőnek.
– Rendben van. Ha az az esőfelhő ismét erre csámborog, nem ugatom meg. – mondta, mert még mindig nem volt biztos abban, hogy nem ők kergették el. Elvégre akkor hagyta abba a sírást, akkor bújt elő a nap, akkor kezdett maga a felhő sebesen távozni, amikor ők pamaccsal megrendezték a nagy riogatást.